Szorongás – amikor már zavarról beszélünk (3. rész)

A cikksorozatunk harmadik, és egyben lezáró részében néhány szorongásos zavart mutatunk be, amelyek esetében már nem elégségesek önmagukban a második részben javasolt feszültségoldó módok, technikák.

A szorongásos zavarok közé tartozik a pánik zavar (pánikbetegség), a szociális szorongás zavar (szociális fóbia), a generalizált szorongásos zavar, a poszttraumás stressz zavar (PTSD), a kényszeres zavar (kényszerbetegség - Obszesszív Kompulzív Zavar - OCD), de ugyanígy bármilyen fóbia is - csak hogy a leggyakrabbakat említsük.* Ezen zavarok már komoly hatással vannak a pszichés és fizikai egészségünkre, a kapcsolatainkra, az életterünkre, és körülményeinkre. A szorongásos zavarok testi tünetei megnyilvánulhatnak magas vérnyomásban, diabéteszben, pajzsmirigy rendellenességekben, szívproblémákban gasztrointesztinális (gyomor és bélrendszeri) panaszokban, légzési problémákban (pl. asztma), és még számtalan egyéb fizikai betegségben. Gyakran mivel fizikai problémák képében jelennek meg, ezért hajlamosak vagyunk csak a tünetek fizikai enyhítésével foglalkozni, habár azok már a pszichés, mentális egészségünk kiegyensúlyozatlanságának következményei. A képet súlyosbíthatja, ha más pszichés betegséggel is együtt jár a szorongásos zavar, például más szorongásos zavarral, depresszióval, valamint szociális és beilleszkedési zavarokkal, nehézségekkel, szerhasználattal (pl. alkoholizmus, drogfogyasztás, stb).

Lehetőségeink szűkössége miatt csak a három leggyakrabban előforduló szorongásos zavar rövid bemutatására vállalkozunk.

A pánik zavar nők esetében gyakoribb és kezelés nélkül súlyosbodhat. Leginkább 18-25 éves korban kezdődhet, a középkorúaknál gyakoribb. Pánikrohamok kísérik, amelyek váratlanul, ismételten megjelenhetnek, helyzetektől függetlenül. Úgy érezhetjük, hogy fáj a mellkasunk, megfulladunk, kapkodjuk a levegőt, szédülünk, izzadunk, remegünk, akár zsibbadhat valamely végtagunk is, félünk, hogy megfulladunk, meghalunk, vagy legalábbis elveszítjük a kontrollt a helyzet és önmagunk felett. Ezen tünetek ismételt megjelenésével megjelenik a félelem a további rohamok megismétlődésétől, esetleges tüneteitől, következményeitől. Mindezzel együtt megjelenhet ún. agorafóbia, amikor elkezdünk kerülni bizonyos helyzeteket, helyszíneket. Gyakori, hogyha például metrón tört ránk többször ilyen pánikroham, akkor ezt követően nem merünk metróval közlekedni, más útvonalat választunk, amelyben nem szerepel ez a tömegközlekedési eszköz, akár annak árán is, hogy ezzel megnövekedik utazásunk ideje. Ez azt jelenti, hogy a pánikbetegséghez agorafóbia is társul, ami megakadályoz bennünket életünk normális kerékvágásába való visszatérésben. Az agorafóbia előfordul pánikbetegség nélkül is. Ilyen esetben a személy elkerüli a tömeget, a zsúfolt helyeket, vagy az olyan tereket, ahonnan úgy véli nehéz elmenekülni. Ilyen vagy ehhez hasonló helyzetekben komoly szorongást él meg. Ennek súlyosabb változatában akár már az otthon elhagyása, például egy bevásárlás is komoly nehézséget okozhat a személynek. Mindez akár odáig fajulhat, hogy egyáltalán nem hagyja el lakóhelyét, és ezáltal már a munkáját sem képes ellátni, kapcsolatait nem tudja fenntartani, teljesen elszigetelődik a külvilágtól.

A szociális szorongás zavar (szociális fóbia)során a szorongás kizárólag társas helyzetben jelentkezik, amikor mások figyelmének kereszttüzében érezzük magunkat, még akkor is, amikor nem vagyunk a figyelem középpontjában. A szorongást a kudarctól, megszégyenüléstől, elítéléstől való félelem mobilizálja, ezért a személy igyekszik ezeket a helyzeteket elkerülni. Tipikusan felmerülő gondolat: "Mit fognak rólam gondolni?" Mindez jelentkezhet teljesen hétköznapi szituációkban is: akár egy egyszerű köszönésnél, telefonbeszélgetésnél, mások előtti étkezésnél, aláírásnál, beszédnél egyaránt, akár egy ismerős, vagy ismeretlen helyre való belépésnél is érezhetjük, hogy minden szem ránk szegeződik. Mindez akár a biztonságos otthon elhagyásától való félelemig fokozódhat, kialakítva így akár az agorafóbiát is.

A fóbia egy másik gyakori fajtája, a specifikus fóbia esetén a félelmünknek mindig van tárgya, ami bármi lehet. A leggyakoribb kiváltó okok a magasság (altofóbia), a vér látványa (hemofóbia), piszok és szennyeződések (mizofóbia), az állatok, pl. pók (arachnofóbia), de akár lehet szűkös helyektől, bezártságtól való félelem is (klausztrófóbia), vagy esetleg attól félünk, hogy a mai felgyorsult világban nem vagyunk elérhetőek okostelefonjaink nélkül (nomofóbia).

A kényszeres zavarban szenvedők kényszergondolatokkal és/vagy kényszercselekvésekkel élnek együtt, szégyellik azokat, igyekeznek leplezni, rejtegetni környezetük elől. Mindezek akaratlanul és jelentősen befolyásolják életüket. A vissza-visszatérő szorongást keltő, szenvedést okozó gondolatok hatalmas feszültségeket gerjesztenek, amelyek aztán további, ismétlődő cselekvésekben, rituálékban öltenek testet, így részlegesen, egy ideig csökkentik, enyhítik ezen szorongásokat, vagy éppen valamilyen katasztrófa bekövetkeztét hárítják el. Például a fertőzéstől való félelem gondolata, és ennek folyamatos visszatérése később cselekvéses szinten megjelenhet gyakori kézmosásban, amely akár odáig is fajulhat, hogy kesztyűt viselünk az utcán, mellőzzük a másokkal való kézfogást, meghatározott módon mosunk kezet speciális szappannal, stb. Ugyanakkor a fenyegető gondolatok nyomán létrejövő cselekvések nem mindig állnak racionális kapcsolatban, lehetnek túlzó mértékűek, akár értelmetlenek, pl. hogy a munkába menet ne történjen velem semmi gond, ahhoz otthon minden falat meg kell érintenem, a villanykapcsolókat indulás előtt meghatározott sorrendben és ismétlésszámban le-fel kell kapcsolnom. Mind a gondolatok, mind a cselekvések irracionalitásával a betegségben szenvedők is többnyire tisztában vannak, ahogy környezetük reakcióival is, mégsem tudnak ellenállni késztetéseiknek.

Ezekben a szorongásos zavarokban nem egyszer gyógyszeres kezelés megkezdése is javasolt a pszichoterápia mellett.

Ugyanakkor óva intenénk mindenkit saját pszichiátriai diagnózisának felállításától, ha bárkiben kérdés merülne fel, megkereshet szakembert, klinikai szakpszichológust, vagy pszichiáter szakorvost nehézségei feltárásában, tünetei enyhítésében.

­* A pszichiátriában és klinikai pszichológiában használt legfrissebb diagnosztikai kézikönyvben - DSM-V - használt elnevezéseket alkalmaztuk, zárójelben a hétköznapi életben használt kifejezésekkel. A diagnosztikai kategóriák felosztása megváltozott, de mivel mindegyik esetben jelen vannak olyan állapotok, amelyeket az első részben említettünk, ezért itt tárgyaljuk őket.

Képek forrása: www.maxpixel.net, www.pxhere.com