Halogatás, amikor mindig a második legfontosabb dologgal foglalkozunk…

Bizonyára mindannyian voltunk már úgy, hogy vállalásaink, feladataink a fejünkre nőttek. Csak tologattuk őket, miközben a határidő közeledett, nehezünkre esett nekiállni, illetve amikor belekezdtünk, hamar feladtuk. Valahogy mindig találtunk egy kellemesebb elfoglaltságot magunknak, vagy ha nem is kellemesebbet, de izgalmasabbat, változatosabbat, azaz mindig a második legfontosabb dologgal foglalkoztunk. Ezután megpróbáltunk fontossági sorrendet felállítani, ám amivel éppen foglalkoznunk kellett volna, sehogy sem tudtuk elővenni, pedig minden feltétel adott volt, hogy ezt a feladatot elvégezhessük és mégsem tudtunk belevágni. Mindeközben bűntudatunk, frusztrációnk, tehetetlenségünk egyre inkább csak növekedett.

A krónikus halogatás (prokrasztináció) a személyiség részévé tud válni, egy meghatározó tulajdonsággá, egyfajta viselkedési hajlammá. A fontosabb tevékenységünk helyett inkább játszunk a számítógépen, híreket böngészünk, sorozatot nézünk, nassolunk, vagy éppen takarítunk. Bármit megcsinálunk, csak azzal az adott, ránk váró feladattal ne kelljen foglalkoznunk, mert mint azt rendszeresen hangoztatjuk is: nyomás alatt úgyis jobban teljesítünk. Viszont a nyomás alatt keletkező stressz egyre inkább tehetetlenségbe is taszíthat bennünket, miáltal még inkább csökkenti az amúgy sem oly magas motivációnkat, hogy teljesítsünk.

Dr. Seth J. Gillihan több okot is talált a halogatás mechanizmusa mögött:

• Elodázzuk az elvégzendő tevékenységet, annak kellemetlensége miatt.
• Az esetleges kudarc elkerülése, hiszen ha meg sem próbáljuk, akkor kudarcot sem vallhatunk benne.
• A feladat a legkevésbé sem fontos vagy érdekes számunkra.
• Nem értjük a feladatot, az utasítás is kétértelmű volt, vagy információhiányban szenvedünk, viszont kérdezni nem merünk, nehogy butának tűnjünk, megszégyenüljünk.
• A feladat kivitelezése nem tökéletes, mindig van mit csiszolni rajta, amíg elégedettek nem leszünk. Illetve ha már előre látjuk, hogy nem tudjuk majd tökéletesen megcsinálni, akkor inkább már neki sem állunk.
• A feladat vélt bonyolultsága és kezelhetetlensége kivitelezhetetlenné teszi azt. Ide tartozik még az is, ha túlvállaltuk magunkat, mindegyik feladat egyformán fontosnak tűnik, nem tudjuk melyiknek is álljunk neki előbb.
• Félünk, hogy hogyan értékelik mások a teljesítményünket, vajon meg tudunk-e felelni az elvárásoknak? Ha úgy érezzük, hogy nem, félünk attól, hogy kudarcot vallunk, vagy hibázunk, akkor szintén nem fogjuk a feladat szolgálatába állítani erőforrásainkat.

Az, hogy az elvégzendő feladatainkat késleltetjük, halogatjuk, megkönnyebbüléssel, átmeneti feszültségcsökkenéssel jár, de a feszültség nem szűnik meg teljesen, amíg a feladatot el nem végeztük. Viszont ez a kisebb feszültségcsökkenés is lehet eléggé jutalmazó ahhoz, hogy maga a halogatás mechanizmusa fennmaradhasson és többször megjelenjen. Ez az ún. negatív megerősítés, amelyet a kellemetlen teendő elkerülése következtében fellépő negatív érzések csökkenésének jutalmazó jellege ad.

Sajnos, ez egy ördögi kör. Például, ha a hétvégi házimunka előtt pihenésképpen sorozatot nézünk, nagyon könnyű ott ragadni és csak nézni az újabb és újabb részeket, mígnem a végén megállapítjuk, hogy elment az egész nap és már nincs értelme semmibe belefogni, inkább majd holnap takarítunk ki.

A jó hír azonban, hogy kikerülni ebből a spirálból nem lehetetlen. Most lássuk, mit is tehetünk ellene!

• Van, ami tényleg elhatározás kérdése: ha nem tudjuk, hogy az adott feladatot hogyan kellene végrehajtani, akkor akár segítséget is kérhetünk, vagy kiszabhatunk egy időmennyiséget, amit biztosan csak ezen feladat megoldásának fogunk szentelni. Akár megszabhatjuk magunknak, hogy addig nem állunk fel az asztaltól, amíg el nem intéztük azt az adott tevékenységet.
• Feloszthatjuk az adott tevékenységet kisebb részekre, miáltal kezelhetőbbnek fog tűnni, és úgy is fogjuk érezni. Érdemes ilyenkor valamilyen ütemtervet felállítani, hogy hogyan fogunk haladni az egyik résztevékenységről a másikra, így egyaránt lesznek rövidebb és hosszabb távú céljaink az adott feladatmennyiséghez kapcsolódóan.
• Nagyon fontos a megfelelő a munkakörnyezet, munkafeltételek kialakítása: mindez a hatékonyságunkat tudja növelni, ha kellően átgondolt. Lehet például, hogy az internetkapcsolat átmeneti szünetelése, a router áramtalanítása jobban fókuszálttá tenné a munkánkat és megakadályozna bennünket az internetes elkalandozásokban. Érdemes ilyenkor "zavaró", önelterelő hadműveleteink tárgyait (pl. mobiltelefon, könyv, stb.) egy másik helységbe száműzni, hogy még a kísértést is eltávolítsuk a közelünkből.

• Miközben feladatainkat halogatjuk nagyon könnyű róluk meg is feledkezni. Ezért érdemes emlékeztetőket, listákat készítenünk teendőinkről - akár több helyre is (pl. naptár, mobiltelefon, stb.) Szabjunk egy-egy feladatnak határidőt, ami olykor könnyű is, mert van, hogy számadással tartozunk pl. a főnökünknek, így egy külső elvárásnak már mindenképpen igyekeznünk kell megfelelni. Sőt, ha nem is munkával kapcsolatos az adott tevékenység, akkor is érdemes azt megosztanunk valakivel, és egy határidőt mondani hozzá, mert így nő az esélye annak, hogy valóban elvégezzük az adott feladatot, hiszen szeretnénk a másikban megőrizni a rólunk kialakult pozitív képet.
• Önjutalmazás: mindenkinek mást és mást jelent a jutalom. Van, aki az édességre esküszik, van, aki inkább egy jó programban venne részt, ám mégis fontos, hogy olyan jutalmat válasszunk magunknak motivátorként, ami nem nagyon térít le bennünket a feladat, és a problémamegoldás útjáról. Ám, ha mégis ilyet választottunk, akkor időbeli korlátokat szabjunk magunknak: "jó, most megnézek egy sorozat részt, de utána folytatom a munkát." Általánosan elmondható, hogy érdemes a külső jutalmazással csínján bánni, de van, amikor annyira nehéz elköteleződnünk egy-egy tevékenység mellett, hogy hatékony lehet ennek a módszernek a bevetése, de a belső motivációnk támogatása és előtérbe helyezése mindig hatékonyabb teljesítményhez és élvezetesebb úthoz fog vezetni.

Ahogy a dohányzásról is csak kevesen tudnak egyik napról a másikra leszokni, úgy a halogatás szokásától is időbe telhet, míg megszabadulunk. Fontos, hogy elfogadással, türelemmel és önegyüttérzéssel legyünk magunk felé, ugyanakkor tegyük meg a megfelelő erőfeszítéseket a sikerünk érdekében. Emlékezzünk, hogy a rövid távú megkönnyebbülés csak elodázza, meg nem szünteti a feladat okozta belső feszültségünket. Önbecsülésünknek mindenképpen jót tesz, ha egy adott megbízást időben sikerült lezárnunk, az így megtapasztalt sikerélmény, elégedettség hosszú távon sokkal pozitívabb, jutalmazó hatással lesz ránk nézve. Ha erre koncentrálunk, és az így felszabaduló pozitív érzésekre, akkor sokkal tudatosabban tudjuk majd ezeket a változásokat megerősíteni, szokássá tenni és végső soron az időnkkel is jobban tudunk gazdálkodni. Ez utóbbi egy külön fejezetet is érdemel és kapni is fog. Az időgazdálkodásról egy későbbi bejegyzésünkben részletesen írunk majd.

Képek forrása: www.maxpixel.net