Akkor most ki is irányít nálunk a családban? 2. rész - A biztonság helyreállítása

Előző heti bejegyzésünkben a gyermekneveléssel kapcsolatos elvekről írtunk. Beszéltünk a tekintélyelvű nevelésről, a gyermekek szabadságáról, jogairól, valamint a szülők kötelezettségeiről is, miszerint nekik kell a növekedéshez szükséges biztonságérzetet megadniuk, megteremteniük gyermekeik számára.

Mostani bejegyzésünkben pedig azt járjuk körül, vajon mit is lehet tenni annak érdekében, hogy az esetlegesen feje tetejére állt rendszert újra megfelelő mederbe lehessen terelgetni az egész család jóllétének érdekében.

Nem hat újdonságként tehát, ha azt mondjuk, hogy szülőként az elsődleges feladatunk, hogy gondoskodjunk gyermekünk testi-lelki jólétéről, ehhez pedig a korlátok megszabása is hozzátartozik, hiszen így biztosíthatjuk számukra a biztonságérzetet, és a világ kiszámíthatóságát. Gondoljunk csak bele, hogy nekünk milyen volt, amikor egy új munkahelyen kezdtünk el dolgozni. Milyen nehéz is volt kezdetben, amikor még nem tudtunk a különböző íratlan szabályokról (pl. mikor és hol lehet ebédelni, hogy lehet szabadságot kérni, milyen a főnök, és még sorolhatnánk). A világunkban milliónyi ilyen, illetve ehhez hasonló íratlan szabály létezik. A gyerekek pedig nem úgy születnek, hogy ezekről bármi sejtésük is lehetne. A felnőttek adják mindehhez az eligazodási pontokat.

Ahhoz azonban, hogy ezeket megtanítsuk a gyerekeknek, nem kell szélsőségesen tekintélyelvűnek lennünk, vagy zsarnokoskodnunk. Lehet tekintélyünk úgy is, hogy tiszteletben tartjuk gyermekünk személyiségét, egyéniségét, ugyanakkor figyelembe vesszük, és megadjuk neki azt, amire szüksége van. Hiszen egy hét éves gyermek nem fogja még érezni, hogy mikor kell lefeküdni, sőt (!) nem is kell még ezzel tisztában lennie. A szülő felelőssége, hogy gondoskodjon gyermeke pihenéséről. És lássuk be, teljesen érthető, hogy ők inkább szeretnék átjátszani akár az egész éjszakát is. Nekik a saját értékrendjük szerint az még sokkal fontosabb, hasznosabb és nem utolsó sorban izgalmasabb is. J Mi felnőttek, viszont már képesek vagyunk jóval előrébb gondolkodni, akár napokkal előrébb is tervezni, látjuk előre a negatív következményeket, valamint képesek vagyunk már arra is, hogy gátat szabjunk ösztöneinknek, akaratunknak, vagyis mi képesek vagyunk abbahagyni a "játékot", míg a gyermekeknek ez nehezebben megy. Mindez az életkori különbségekből adódó teljesen normális folyamat.

Tévhitek a nemet mondással kapcsolatban:

• azt gondoljuk, hogy ha korlátokat állítunk fel, nem tud majd kiteljesedni
  
• azt akarjuk, hogy gyerekünk szeressen minket, és azt gondoljuk, ez csak akkor lehetséges, ha nincsenek konfliktusok
  
• félünk, hogy esetleg eltávolodna tőlünk, vagy gyengébben kötődne hozzánk ezáltal
  
• nem szeretnénk egy újabb fárasztó vitába belemenni, inkább békét vásárolunk.
  

Kulcsszavaink tehát: határ, korlát, "nem", következetesség, kitartás, türelem, és a legfontosabb: a biztonságérzet.

Jó, ha szem előtt tartjuk, hogy a folyamatot valahol el kell kezdenünk, és nem ez lesz a legegyszerűbb utunk. Kitartónak és következetesnek kell maradni ahhoz, hogy kis lépésekben bár, de előre lehessen haladni. Lassan, fokozatosan lehet változtatni a kialakult helyzeten. A gyermekeknek ugyanis a megfelelő fejlődéshez szükségük van optimális szintű frusztrációra, hiszen meg kell tanulniuk a szorongásaikat, félelmeiket, indulataikat kezelni. Ha egy meséből kivesszük a sárkányt, mondván, kímélem a gyermeket, akkor valójában csak attól a lehetőségtől fosztom meg őt, hogy egy feloldást is biztosító mesén keresztül tanulhassa meg, hogy a világban vannak jó és rossz dolgok, és a rossz dolgokkal meg lehet küzdeni. Hihetetlenül fontos dolgokat tanítanak a mesék, és higgyék el, jól vannak kitalálva, nem kell átszabni őket. Sajnos nem féltetlenül érvényes mindez a tévében látható mesékre.

Első lépésként el kell döntenünk, hogy hogyan is adjuk a gyermek tudtára, ha helytelenül viselkedik, valamint azt is, hogy mi lesz ennek a következménye. Jó, ha főleg az első pár alkalommal röviden, egyszerű mondatokban elmagyarázzuk neki a miérteket. A következménynek pedig mindig kapcsolatban kell lennie a helytelen viselkedéssel, egyszerűnek, és pontosan érthetőnek kell lennie a gyermek számára, valamint nem lehet nagyon hosszantartó. A leginkább hatékony viselkedésmódosítás akkor érhető el, ha a büntetés helyett többször a kívánt viselkedés megjelenését jutalmazzuk (pl. szóbeli dicséret). Tartsuk észben, hogy a gyermek csak akkor fog tudni változtatni, ha tudja, hogy mikor jó az, amit tesz, és mikor nem. A fegyelmezésnek és a jutalmazásnak is jelen kell lennie, és az a legjobb, ha a jutalmazás felé billen a mérleg.

Fontos, hogy kezdetben gyermekünk nagy valószínűséggel mérges, dühös lesz, ami persze érthető, hiszen egy teljesen új hozzáállással fog találkozni. Viszont lényeges, hogy ekkor se engedjünk, legyünk kitartóak. Tartsuk észben, hogy ha egyszer (újra) engedünk, akkor a következő határszabási próbálkozásunk még sokkal több energiánkba fog kerülni, tehát nem lehet csak olykor-olykor (sem) kivételt tenni.

Figyeljük csak meg, hogy vajon hányszor adjuk meg gyermekünknek a kontroll illúzióját, amikor mondataink végére, egy (kizárólag) számunkra jóleső 'jó?' kérdőszócskát biggyesztünk. Pl. Akkor megyünk aludni, jó? Látszólag megkérdezzük a gyermek véleményét, hogy szeretne-e csinálni valamit, pedig valójában nem is mérvadó a válasza. Annak az illúzióját teremtjük meg, hogy ő befolyásolhat bizonyos dolgokat. Ez nekünk, felnőtteknek megnyugtató ugyan, mivel demokratikusnak érezzük tőle magunkat, viszont a gyerekeknek csalódást okozunk, amikor azt mondjuk, hogy márpedig ideje aludni. Próbáljuk meg kezdetben csak megfigyelni magunkat. Milyen helyzetekben használom a kérdőszócskát, vagy mikor teremtem meg a kontroll illúzióját a gyermekem számára? Vajon nehézséget okozna-e számomra, ha a szócska nélkül mondanám ki a mondatot? Milyen érzést kelt mindez bennem? Ezt követően pedig fokozatosan vezessünk be olyan kérdéseket, döntési helyzeteket, amikor a gyereknek valójában van döntési joga. Példánkban említett helyzet esetén mondhatjuk inkább: "Megyünk aludni. A kacsás vagy a cicás mesét olvassam el neked előtte?" Ezekben a mondatokban a következő történik: nincs választási lehetőség, aludni fogunk menni. Előtte viszont lesz meseolvasás. Az, hogy melyik mesét olvassuk fel, az a történés szempontjából mindegy, viszont mégis találtunk egy pontot, ahol a gyermek dönthet, irányíthat, kontrollálhat valamit.

Nehéz a dolgunk, (vagy leginkább: még nehezebb,) ha a két szülő nem tud egységet képviselni. Ekkor sokkal több erőfeszítésre lesz szükségünk, illetve a gyerekek megérzik, ha egy határ nem stabil, és próbálkozni fognak, méghozzá kitartóan, hogy elmozdítsák, kitolják azt. Próbáljunk meg közös, mindenki számára elfogadható szabályrendszert kialakítani, és kerüljük a jó zsaru - rossz zsaru felállás kialakulását. Gondoljunk arra, hogy 3-6 éves korig még viszonylag egyszerű a gyermekek nemkívánatos viselkedését módosítani. Később azonban sokkal nehezebb dolgunk lesz. Gondoljunk csak arra, hogy ha gyermekünk most nem tanul meg szabályokat betartani, illetve mi nem tudjuk azokat betartatni velük, akkor vajon serdülőként milyen eszköztelenek leszünk vele szemben, s mennyire nem fogjuk tudni akkor megóvni majd őt a veszélyektől...

Az erőfeszítésüknek végül meglesz az eredménye, és higgyék el, élvezni fogják.

Könyvajánló: Valliéres S. (2012). Pszichotrükkök 3-6 éves korig. Budapest: Libri Kiadó.

Képek forrása: www.pixabay.com