10 tanács az óvodai beszok(tat)áshoz…

Jelenleg a beszoktatások idejét éljük, mind a bölcsődékben, mind az óvodákban. Azoknak próbálunk jelen bejegyzésünkkel segítséget nyújtani, akik úgy érzik, hogy az első hét sikertelenségeit megtapasztalva elkeseredtek, csalódottak, szomorúak síró gyermeküket látva, még akkor is, ha az első néhány nap viszonylag zökkenőmentesen telt.

Az óvodai, és így a bölcsődei beszoktatás is a családok számára nagy izgalmakkal jár, mivel elképzelhető, hogy ekkor lép ki először a gyermek a biztonságos családi fészekből. Ekkor engedjük hosszabb időre távolabb magunktól és bízzuk olyan emberek gondjaira, akiket mi is a gyermekkel együtt ismerünk meg. Még nem tudjuk, hogy hogyan reagálnak egy-egy frusztráló helyzetre, vagy hogy hogyan fogják ellátni a másik öt vagy huszonöt gyermek mellett még a miénket is, olyan színvonalon, ahogy azt mi tennénk. Rengeteg a kérdés, a kockázat és a kétely a szülőkben a beszoktatás során. Talán érdemes a beszoktatás helyett a beszokást használnunk, hiszen a gyermek szokik hozzá, illeszkedik be az intézményi környezetbe, sajátítja el az ottani szokás- és szabályrendszert, nem pedig pusztán erővel való hozzászoktatás történik.

Ez az időszak a szülőkről való természetes leválás kezdete is. A gyermek már eljutott arra a fejlődési szintre, amikor a világot már elkezdte felfedezni és már nem csak a közvetlen környezete érdekli, amit kifürkészhetett, amikor még csak kúszott, mászott, és járni tanult, hanem elkezd érdeklődni a tágabb környezet és a társai iránt is.

A bölcsődei beszokásról mindez nem mondható el, mivel a gyermekek csecsemőkoruktól kerülhetnek gondozásba, így eltérő fejlettségi szintű gyermekek beszokásáról lehet beszélni, amelyet itt nem áll módunkban kellő mélységben tárgyalni, csupán különböző szempontok felvillantására vállalkozhatunk.

Néhány tanács a beszokáshoz

• Partneri kapcsolat az intézménnyel, gondozókkal, és óvodapedagógusokkal: fontos, hogy szemléletünk az adott intézményhez hasonlatos legyen, hogy a gyermekünk gondozója, pedagógusa felé bizalommal tudjunk fordulni, hogy a gyermeket érintő közös ügyeket meg tudjuk egymással beszélni. Elképzelhető, hogy a szülőnek nehezebb ezt a bizalmat kiépíteni a gondozó vagy pedagógus felé. Ennek okain mindenképpen érdemes elgondolkozni, főleg, ha ezek újra és újra ismétlődnek, és nem csak idegenekre, de még a saját rokonainkra és barátainkra sem szívesen hagyjuk gyermekünket, mert nem bízunk abban, hogy megfelelően fogják ellátni őt. A bizalom azonban fokozatosan alakul ki, ahogy a bölcsődei és óvodai munkatársak és a szülők, gyerekek megismerik egymást. Bátran beszéljünk, kérdezzünk tőlük, a partneri kapcsolat meghatározó lehet gyermekünk fejlődése szempontjából. Saját bizonytalanságunk esetén pedig fontos önmagunk megnyugtatása, hogy jól döntöttünk, illetve saját érzéseink, gondolataink tudatosítása.
• Bölcsődei beszokásnál életkorfüggő, de az óvodai beszoktatásnál a 3 éves gyermek már az önállósodás ösvényén jár, egyre több mindent képes önmaga megcsinálni. A szülők túlzott óvása, féltése szabhat csak gátat ezen törekvéseknek és rekedhet meg a gyermek alacsonyabb fejlődési ponton, amely akár oda is vezethet, hogy például még soha nem fogott a kezében evőeszközt, nem tud a szülei közelsége nélkül egyedül elaludni, stb. Mindezzel az óvodai életét, és annak kezdetét nehezítjük meg, tágabb értelemben pedig a személyiségfejlődését gátoljuk, akadályozzuk. Ezért fontos a törekvéseit támogatni, pozitívan megerősíteni, választási lehetőséget biztosítani neki bizonyos kérdésben: például mindegy, hogy melyik hosszú nadrágot húzza fel, a pirosat vagy a rózsaszínt, de az nem kérdés, hogy hosszú nadrágot húz fel.

• A szülők saját érzelmeinek kifejezése kiemelten fontos a gyermekek érzelmi fejlődése szempontjából. Ugyanakkor, ha a búcsúzás során szülő mindezt sírva, a saját síró gyermekét tükrözve teszi, azzal csak azt erősíti meg a gyermeke számára, hogy ez valóban egy félelmet keltő helyzet, és a szenvedés kimutatása is "elvárt", hiszen a szülő a gyermek számára egy alapvető referenciapont. A gyermekben így azt a magot ültetjük el, hogy valóban nem lesz biztonságban az új helyen, illetve ha még a szülő sem tud érzelmileg megküzdeni az elválással, akkor neki esélye sincs, és így csak elárasztják majd saját érzelmei. Éppen ezért fontos, hogy a szülő is leváljon saját gyermekéről, és útjára engedje őt bízva gyermeke képességeiben és az általa választott környezet biztonságában. Próbálja megerősíteni gyermekét és pozitív üzenetekkel búcsúzni tőle, ha itt az elválás ideje, és ha nem is szívbéli mosollyal, de ne is könnyes arccal vegyünk búcsút gyermekünktől.
• A búcsú, az elválás nem egy életre szól, hanem jobb esetben csak néhány órára, hogy a nap végén újra találkozzanak. E miatt érdemes nem elhúzni a búcsúzkodást, mert ez mindkettőjük számára csak szenvedést okoz és megnehezíti az új csoporthoz való kapcsolódást, legyenek azok az ovis társak, vagy éppen a munkatársak. A búcsúzás tehát legyen rövid, pozitív hangulatú, a szülő magabiztosan, határozottan vezesse a csoportszoba ajtajához gyermekét és köszönjön el. Lehet egy közös búcsúzkodási rutin kézjelekkel, puszik adásával meghatározott helyekre és sorrendben, vagy egy közös rövid mondóka, dal. A lényeg, hogy rutinná váljon, hiszen a gyermek így biztonságban fogja magát érezni a búcsú kiszámíthatósága okán. Készítsük fel, mondjuk el, hogy kivel lesz a nap folyamán, ki és mikor fog majd érte jönni. Ezt érdemes tevékenységhez kötni, mert az időfogalmuk még nem fejlett, viszont a kialakult napirend segíti őt, például ha azt mondjuk, hogy ebéd után jövünk érte, akkor tudni fogja, hogy addig milyen történésekben lesz része. A legfontosabb azonban az, hogy akkor tényleg térjünk vissza, mert gyermekünk vár minket és bízik bennünk, ahogy abban is, hogy amit mondunk, az úgy is lesz. Tehát legyen ebben stabilitás, mert a gyermek is így szerez bizonyosságot afelől, hogy tényleg nem hagyják el, és amikor mondják, akkor mennek érte. Ez a fajta állandóság nyugtató hatással van rá.

• Csokit, fagyit, cukrot ígérgetni gyermekünknek, érkezésünkkor ajándékozni nem célszerű. A gyermek így nem a megjelenésünknek fog örülni, hanem azoknak a tárgyaknak, amelyeket kap, illetve később saját teljesítményét is feltételekhez fogja kötni.
• Hazudni ("csak egy kicsit játszol itt és már megyünk is!"), "elszökni" a gyermek átadásakor nem tanácsos, mert gyermekünknek ilyenkor a becsapottság, magárahagyottság érzésével kell megküzdenie a nap hátralévő részében -, és így a gondozónak is, illetve a biztonságérzete, a belénk vetett bizalma rendül meg ilyenkor.
• Fontos lehet a közel azonos napirend a bölcsőde-óvoda és az otthon között. A gyermeknek így egyféle szokásrendszert kell megtanulnia és nem tesszük így nagyon próbára az alkalmazkodóképességét és stabilitását. Képzeljük el, ha nekünk kellene eltérő rendszerekhez illeszkednünk minden egyes nap... így feszültség-szintünk a nap végére valószínűleg megemelkedne, ami azután levezetésért kiáltana. További fontos szempont, hogy lehetőleg csak egy változás történjen ebben az időszakban. Éppen elég lesz neki ezt az új helyzetet megismerni, alkalmazkodni, és valljuk be: nekünk is.
• Ismerkedjünk, barátkozzunk gyermekünk társainak szüleivel. Megbeszélhetnek közös játszóterezéseket, játszóházazást, olyan találkozókat, amikor felváltva megy egyik család a másikhoz és így tovább. Óvodás gyermekük - jobb esetben - három évet fog társaival eltölteni, sőt lehet, hogy a továbbiakban egy iskolai osztályba is kerülnek majd. Az sem árt, ha időnként szülőtársainkhoz tudunk támaszért, segítségért fordulni.
• A sírás egy természetes érzelemkifejezés. A gyermek ezzel kiadja a feszültségét és megkönnyebbül a végén. Elváláskor szomorú lesz, hiszen ha tehetné, minden idejét velünk töltené és csak velünk játszana. De: a szocializálódás útjára kell lépnie és fokozatosan fog kialakulni, hogy nem a tárgyak, játékok iránt fog érdeklődni, hanem a társai felé fordul, illetve a társakkal való közös játék lesz fókuszban. Ne mondjuk neki, hogy ő már nagy, ahhoz, hogy sírjon. Nem nagy, és a sírás nem életkorhoz kötött. Vigasztaljuk meg, adjunk neki támpontokat (pl. ki mikor jön érte), akár egy kedves tárgyunkat, melyet előre megbeszélve ott hagyunk a szekrényében. Bármikor megérintheti, kiveheti, megszagolhatja, de a csoportszobába nem viheti be. Elviheti otthonról a kedvenc plüssállatát, vagy az "alvósrongyiját", amire csak szüksége van. Ez utóbbit a csoportszobába is beviheti és egy közös helyre lerakhatja, a többi rongy és plüssállat közé.

• Beszélgessünk az óvodáról úgy és annyit, amennyit szeretne megosztani belőle. Ha gyermekünk nem beszél az óvodáról, az nem azt jelenti, hogy rosszul érzi ott magát. A gyermekek emlékezete máshogyan szerveződik, töredezetten. Nem feltétlenül tudják 3 évesen megmondani, hogy mi volt az ebéd, és mennyit ettek, ahogy azt sem, hogy milyen játékokkal játszottak, kivéve, ha 1-2 játékot váltogat folyamatosan a gyermek. Ezt így kell elfogadni. Ugyanakkor ez ne gátoljon meg bennünket, hogy érdeklődjünk az óvodai élete iránt. Érdemes nyitott és zárt (eldöntendő) kérdéseket feltenni neki, ez utóbbiak felidézése könnyebben mehet, de pontatlanságok így is lehetnek. Gondoljunk arra, hogy a "milyen volt az oviban?" kérdés ugyanaz neki, mint nekünk a "mi volt a munkahelyen?" kérdés. Mindkettőre lehet a válasz a "jó" és a "semmi nem történt". Ha gyermekünktől inkább azt kérdezzük meg, hogy ma játszott-e a Piroskával, vagy csúszdázott-e, vagy bármi konkrét kérdést, akkor több információt is megtudhatunk a napjáról, de ha néhány kérdés mentén sem indul be a történetmesélési kedve, akkor érdemes inkább a közösen eltöltött idő megtervezésével foglalkozni, mert valószínűleg ez jobban izgalomban tartja, most hogy végre újra láthat bennünket. A közös játékok, rajzolások során szintén értékes információkhoz juthatunk, mert van, hogy gyermekeink eljátszák az óvodai történéseket, vagy éppen óvónőként irányítgatják plüssállataikat, stb.

A gyermekek különbözőek és így saját ritmusuk szerint válnak le szüleikről is. Legyünk türelmesek és megértőek. A beszokás akár hetekig is elhúzódhat, főleg, ha betegséggel tarkított időszakok is vannak ebben a folyamatban. Ilyenkor azt élhetjük meg, hogy most elölről kezdhetjük az egészet, és ez az elején így is van. De a gyermekünk egyre több tapasztalatot szerez az óvodával, annak szokás és szabályrendszerével kapcsolatban, így egyre kevésbé fog visszaesést mutatni. Ezt a folyamatot a szülő, gondozó, pedagógus egyaránt segíteni tudja. Ennek lehet egyik része akár az otthoni mesék általi feldolgozás. Janikovszky Éva: Már óvodás vagyok; Szepes Mária: Pöttyös Panni az óvodában; Finy Petra: Az ovi-ügy; Bartos Erika: Anna és Peti: Irány az óvoda!; Kormos István: Vackor az óvodában; Csányi Gyöngyi: Óvoda az őserdőben; Csesznák András és Csesznák Verka: Lapibaba oviba megy; Doris Rüber: Óvodás lettem - mind remek könyvek, amelyek segíteni tudják ezt az átmenetet.

Mindezek közül azonban a legfontosabb, hogy a közös időt töltsük élményekkel telve, részesüljön ilyenkor annyi figyelemben és szeretetben, amennyit igényel, és leginkább: bízzunk benne és önmagunkban, hogy sikerülni fog a beszokás mindkét fél részéről.

Képek forrása: www.maxpixel.net